Az Erdélyi Magyar Régészeti Iskola

     A régészet a XIX. században válik önálló tudománnyá, amikor egyre inkább fontosabb szerephez jutnak az egyetemeken a régészeti- és éremgyűjteményekhez kapcsolódó tevékenységek, a Monarchián belüli nemzeti mozgalmak pedig egy sor olyan régészeti kutatást indítanak el, amelyeknek súlypontjában a nemzeti múlt emlékeinek kutatása áll. A század végére feltűnő gyorsasággal kezdenek szaporodni a különböző régészeti társaságok és múzeumok. Erre az időszakra tehető az első erdélyi magyar régészeti intézmények születése is. 1859-ben alakul meg Kolozsváron az Erdélyi Múzeum és Múzeum Egyesület, 1899-től pedig régészeti oktatás folyik az egyetemen Pósta Béla tanársága alatt, akit nem csak Erdélyben, hanem a világ más részein is a magyar régészet meghatározó szaktekintélyeként tartanak számon. Az ő munkásságának köszönhető az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának születése is. Érdeklődésének és tudományos megfigyeléseinek súlypontjában a népvándorlás és a magyar honfoglalás alapvető kérdéséinek vizsgálata állt, amelyeket - hangsúlyozta -"meg nem érthetünk a keleti világ emlékeinek tüzetes ismerete nélkül". Ezért tűzte ki kutatói és nevelői életcéljául a keleti civilizációk pontos, mélyreható értelmezését. Ennek megvalósításában fontos szerepet tulajdonított a Keleti Intézetnek. A tervek szerint a régészeti kutatások bázisát Dél-Mezopotámia képezte volna. E nagyszabású terv sikere azonban egy jól felkészült kutatócsoport megszervezésétől is függött. Szakembereket kellett nevelnie, felkészítésükkor pedig a keleti összefüggésekre való odafigyelés elengedhetetlen fontosságú volt.

Roska Márton egyike azoknak a szakembereknek, akik Pósta Béla által megkezdett kulturális és szakmai hagyatékot tovább folytatták és bővítették. Régészeti munkássága földrajzilag elsősorban Erdélyt és a Tisza alföldjének keleti sávját fogja át. Noha érdeklődése a régészet csaknem valamennyi ágára kiterjedt, a fő kutatási területe azonban a paleolitikum és a bronzkor maradt. Ásatásait, feldolgozásait olyan pontosság és módszeresség jellemezte, hogy munkái mindmáig felhasználhatók a kutatók számára. Kitünő képzettsége folytán a paleolitikumból és mezolitikumból származó gazdag anyagot tárt fel (Csoklovina, Jószáshegy, Nándor, Ohábaponor, Szitabodza). Kiemelkedő jelentoségűek a Tisza alföldjén folytatott feltárásai a bronzkor területén (Gyulavarsánd, Ottomány, Pécska, Perjámos, Székudvar). A vaskorral való ismereteinket szkíta és kelta anyagok (Nagyenyed) közlésével gazdagította. Gót (Vajdakamarás), gepida (Marosveresmart, Érmihályfalva), avar (Marosgombás) leletek közlésével a népvándorlás korát tette megismerhetőbbé. A honfoglalással kapcsolatos ásatásai (Várfalva, Biharvár, Szalacs) Erdély X. századi megszállását és a magyar település Árpád-kori folytonosságát igazolják. Az ásatási eredmények beszámolóit, feldolgozásait, tanulmányait magyar, román, francia, német nyelven jelentette meg a maga szerkesztette kiadványokban, továbbá az Acta Archeologica Academiae Scientiarum Hungaricae, Archeológiai Értesítő, Dolgozatok az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából (Kolozsvár), Folia Archeologica, Erdélyi Múzeum, Néprajzi Értesítő, Praehistorische Zeitschrift és más folyoiratok hasábjain is. Jelentős önálló kötetei: Bevezetés az őskorba (Kv. 1913); Néprajzi feladatok Erdélyben (Kv. 1923); Az ősrégészet kézikönyve. I. A régebbi kőkor (Kv. 1926), II. Az újabb kőkor (Kv. 1927); A Torma Zsófia-gyűjtemény az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárában (Kv. 1941); Erdély régészeti repertóriuma. I. Őskor (Kv. 1942). Ez utóbbi kötetben Erdély ismert őskori leleteinek a felleltározásával feltette életművére a koronát, a további terepmunkához ez lett mindmáig pótólhatatlanul a régészek útbaigazítója.

Roska kortársa, Kovács István régész, numizmatikus pályafutását az Erdélyi Nemzeti Múzeum gyakornokaként kezdte. Strasbourgban és Berlinben az éremtanban szakosította magát, majd doktorált Kolozsvárott (1910), az Etruria pénzrendszere c. disszertációt mutatván be. 1913-tól a numizmatika egyetemi magántanára. Mint sok más sorstársának is, az I. világháború megakadályozta régészeti terepmunkáját, eredményeinek a tudományos feldolgozását és közlését. Orosz fogságból 1918 nyarán került haza, majd 1920-tól nyugdíjazásáig még 18 évet munkatársa a kolozsvári Ókortudományi Intézetnek. A korabeli tudósok köréből kitűnt mint modern felkészültségű, úttörő régész. Az őskori, korai népvándorláskori telep- és temetőkutatásokban és a római éremtanban alkotott jelentőset. Szaktanulmányai főleg az Erdélyi Múzeum, a Dolgozatok az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából és a Közlemények az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából c. sorozatokban jelentek meg. Fő munkái: Az apahidai őskori telep és La Tène temető (Dolgozatok 1911); La système monétaire de l'Étrurie (Revista italiana di Numismatica, Milano 1911); Kiadatlan daciai és istrosi éremváltozatok (Dolgozatok 1911); A marosszentannai népvándorláskori temeto (Dolgozatok 1912); a mezobándi ásatások (Dolgozatok 1913); A marosvásárhelyi oskori telep , skytha- és népvándorláskori temető (Dolgozatok 1915); Hogyan használta a honfoglaló magyar a szablyát (Közlemények 1941); A kolozsvári Zápolya-utcai magyar honfoglaláskori temető (Közlemények 1942); A marosdécsei rézkori temető (Közlemények 1944).

Pályafutása kezdetén Pósta Béla érdeklődést mutatott a Kárpát-medence sajátosságai iránt. Felismerte, hogy a keleti kulturák évezredes beszivárgása eredményeként kutatási szempontból felbecsülhetetlen értékeket rejt még magába. Arra is felfigyelt hogy a nemzetközi kutatások már mutattak fel némi eredményt a keleti munkálkodásuk során, ezért néhány tanítványának az érdeklődését is erre a térségre irányította. Így egyik tanítványa, Buday Árpád, akinek az érdeklődése a római Dacia provincia kutatása felé irányult, rövid időn belül két olyan munkával állt a nemzetközi tudományosság elé (A római limes Németországban; Római felirattan), amelyek mai napig elmaradhatatlan kézikönyvnek számítanak a szakterületen. 1913-ban Buday ösztöndíjat kapott egy görögországi tanulmányút céljára, de a porolisszumi ásatások és a második Balkán-háború közbejötte miatt az utazás elmaradt, és csak 1914-ben került rá sor. A balkáni ókori emlékek tanulmányozása után folytatta munkásságát Kis-Ázsia nyugati partvidékén, ahol a görög és római kulturának a kezdetektől a császárokig kimutatható keleti forrásait kutatta. Megfigyeléseit alkalmazva, a daciai római kőemlékeknek szentelt értekezésében rámutatott néhány olyan téves nézetre, melyek addig általánosan el voltak fogadva.

Ferenczi Sándor, Pósta Béla tanítványai közül a második generációhoz tartozik. Pósta 1914 tavaszán a kolozsvári egyetem érmészeti és régészeti tanszékének gyakornoki állását ajánlja fel neki, ami sorsdöntő lesz az ifjú régész számára. Ettól kezdődött szoros barátsága Herepei Jánossal és Létay Balázzsal. A tudományos munkát teljes odaadással végző Ferenczi, a Marost éjjel átúszva, élete kockáztatásával mentette meg a Teleki család gernyeszegi kastélyából az addig ott őrzött hatalmas éremgyűjteményt. Tudományos szakmunkája nagyon szerteágazó: az első világháború után nagy érdeklődést tanusított Kolozsvár középkori kőfaragványai iránt. Történész szemmel nézte a faragványok feliratait és a címereket. A kolozsvári kőfaragó műhely felismerése alapul szolgált a kőfaragás további fej- lődésének felkutatásához, jellemző jegyeinek  megismeréséhez.Ő alakított ki egyedülálló kő-régiségtári kiállítást a volt Erdélyi Országos Múzeumban. 1921-től részt vesz a Hunyad megyei dák várrendszer kutatásában, 1924-1928 között együttműködött D.M. Teodorescu professzorral az újvárhelyi és kosztesdi ásatások során. A 30-as évektől kezdve kutatásainak további irányvonala Erdély kora középkori története: az ősi székely rovásírás és Erdély kora középkori településtörténetének ügye. Az énlaki rovásrásos felirat problematikáját mélyreható írástörténeti okfejtéssel kutatta. Tanulmányozza a székelyderzsi és a konstantinápolyi feliratot E mellett nem hanyagolta el a nyári terepkutatásokat sem, melynek eredményeként született meg 1938 egy kötetnyi doktori értekezése az ókori csíki erődítményekről, majd egy újabb kötet a Kászoni-medence régmúltjáról. Tárgyalja a kászoni székelyek betelepülését és eredetét. 1911 és1945 között 61 kisebb-nagyobb tanulmánya jelent meg a dák és római régiségekről, népvándorláskori és kora középkori éremleletekről, majd középkori várakról. A székelyföldi dák várak ásatásai során már kicsi fiát is magával vitte, az akkor három éves Ferenczi Istvánt. Szigorú és szakterületi nevelése eredményeként már 18 éves korában kidolgozta és közölte az  első régészettel kapcsolatos tanulmányát és - apai felügyelet mellett - egyedül vezette az első ásatását a Miske völgyében. 1940-ben kolozsváron a Ferencz József Egyetem Történelem-Földrajz kar hallgatója, de az 1943-as besorozás megszakítja tanulmányait. A II. világháború eseményei németországba, Dániába sodorják, majd egy 17 hónapos angol fogság után hazatér és folytatja egyetemi diákéveit, immár a Bólyai Egyetem intézményében. 1948-ban kinevezik segédtanárnak a régészeti katedrához, majd 1949-től kezdődően a doktorandusza befejezése után lektor címet is megkapja. Előadásainak témái: Bevezetés a régészetbe; Római felirattan; Az etnográfia általános elemei és még sok más. A dák civilizáció kutatása során munkájában kihangsúlyozza a gazdasági-szociális fejlődés és a politikai-katonai fejlődés szoros összefüggését. A dák erodítmény- és helységeknek dedikált könyvsorozat első kötete, aminek témája ezeknek a természeti-földrajzi fekvése, valamint a kutatások időrendjének bemutatása szinte kizárólag az ő nevéhez fűződik. Az első kiadott munkája és a 75.-ödik életéve között, amikor megkapta a Pécsi egyetem doctor honoris causa címet, több mint 50 dolgozatot szentelt a római Dacia provincia-val kapcsolatos kutatásainak. Többsége a provincia felosztásával, védelmével és határaival foglalkozik. Ezen a téren is úttörőnek számít, feldolgozott körülbelül 400 km. hosszuságú limest, amiből 320 km.-t az 1960-as években még csak nem is sejtettek hogy létezik. A népvándorlás időszakával - habár ez a témakör is nagyon érdekelte - nem tudott eléggé eredményesen foglalkozni az akkori rendszer kutatás-politikája miatt. Ezért tudott több időt szentelni annak a kutatási folyamatnak, aminek témája a kialakulóban lévő magyar állam védelmi rendszerének a keleti része (XI.-XIII. sz.) volt. Legbizalmasabb munkatársa, öccse, Ferenczi Géza segítségével kutattak ezen az eddig ismeretlen téren, és jutottak arra a következtetésre, hogy a magyar védelmi rendszer három egymást követő fázisban volt megépítve.

Az erdélyi tudományos élet másik kimagasló alakja a kolozsvári születésű Herepei János, aki 1914. február 1-től a Kolozsvári Egyetem Érem-és Régiségtárának segédarcheológusa. Még az első világháború kitörése előtt lehetősége nyílik, hogy hosszabb ideig a Nápoly és Róma környéki műemlékeket tanulmányozza. Kovács István egyetemi tanár mellett numizmatikai ismereteit gyarapítja. Egy, a Kolozsvár főterén végzett ásatás alkalmával, Árpád-kori temető előkerült leleteit titokban próbálta megmenteni, de mivel nyilvánosságra került, kénytelen volt lemondadi állásáról.

Az 1950-as évek elejétől kezdve az Erdélyi Kárpát Egyesület nagy értékű gyujteményének őre, kezelője lesz, majd 1938-tól a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatójává választják. A Református Kollégium megválasztotta levéltárosnak, ami módot adott arra, hogy a kolozsvári temetőket, elsősorban a Házsongárdit, bizonyos mértékig hivatalosan kutathassa. Az egyre zavarosabbá váló háborús körülmények nem kedveztek sem a gyűjtésnek, sem a feldolgozásnak. Ezt súlyosbította az a tény is, hogy a Székely Nemzeti Múzeum épületéből hatósági rendelkezésre ki kellett ürítenie az összegyűjtött anyagot. Élete végéig e probléma megoldásán ügyködött, kevés sikerrel: a gyűjtemény jelentős része a zalaegerszegi pályaudvaron porrá égett egy robbantás alkalmával. Ez után nagy megpróbáltatások időszaka következett Herepei életében. Romániába nem térhetett vissza, Magyarországon pedig a megélhetéséért küzdött. 1947. február 7-én a Völgységi Telepesek Központi Szövetkezete, a bukovinai székely és moldvai csángó, valamint a székely telepesek nevében egy  múzeum létrehozását javasolják, amelynek igazgatását rá kívánják bízni. Létrejött ugyan a múzeum és a múzeális tárgyak száma is szépen gyarapodott, de a körülmények súlyosbodása miatt Herepei teljesn egyedül maradt. Végül az egész anyagot a szekszárdi múzeum vette át.

Legfontosabb munkái, cikkei, három vaskos kötetben láttak napvilágot Adattár I-III címen. Az első kötet: Polgári irodalom és kulturális törekvések a XVII. század első felében., a második kötet: Apáczai és kortársai., a harmadik kötet: Művelődési törekvések a XVII. század második felében.

Pósta Béla tanítványai közül elmaradhatatlanul meg kell említenünk Létay Balázst, aki 1906 - 1910 között a kolozsvári egyetem bölcsészet-, nyelv- és történelemtudományi karán történelmet és klasszika-filológiát hallgatott. Legelső ismert munkája a régészeti tanszék pályázatára beadott dolgozata, Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Föliratos emlékeinek méltatása a római állami és magánélet szempontjából címmel, melyben hitelesen vázolta fel Dácia provincia etnikai, vallási, hadügyi és közigazgatási viszonyait. Létayt az 1909-es év áprilisától kinevezték az egyetem érmészeti és régészeti intézetének segédarheológusává. Pósta annyira bízott a tanítványában, hogy javaslatára a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége megbízta a Szabolcs vármegyei Múzeum anyagának rendezésével. Létay 1911-ben elkezdi a Kolozsvár-Zápolya utcai  honfoglalás kori temető feltárását. Lelkiismeretes, alapos munkája segítette hozzá, hogy Pósta őt nevezte ki a Keleti Intézet régész szakemberévé. Létay nagy odafigyeléssel és lelkesedéssel kezelte a Keleti Intézet tervét, hiszen középiskolai tanári dolgozatának tárgyát is keleti vonatkozású téma - a sumér szobrászat történelmi jelentősége - képezte. 1911-ben elnyeri a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium által a londoni és oxfordi egyetem szünidei angol nyelvtanfolyamán való részvételre kiírt 700 koronás ösztöndíjak egyikét. Ugyanebben az évben a British Museum anyagának tanulmányozása céljából 2500 korona ösztöndíjért folyamodott a miniszterhez, amelyet 1913 őszén meg is kap, így megkezdhette nyugat-európai tanulmányútját. Ez idő alatt rendszeresen levélben tájékoztatja Póstát eredményiről.1914-ben, azonban, az első világháború kitörésekor Létay abbahagyja londoni tanulmányait, és frontszolgálatra jelentkezik. Augusztus 25-én a galíciai Rohatyn vidékén elesik. Halálával, problémák és megpróbáltatások sora következett, amelyek nagy mértékben hátráltatták Pósta munkáját. Életcéljáról - a Keleti Intézet tervéről -  azonban nem mondott le.